Kaszás reggeli

 

Nem hiszem, hogy nagy újdonság ez a kiadós reggeli, hisz valamilyen formában biztos mindenki készítette már. Ezt a nevét, hogy "kaszás reggeli", Apai Nagymamámtól hallottam, a receptet is tőle  tanultam. Édesapám Alsó Lónai születésű, minden nyáron 1-2 hetet ott töltöttem a szülői háznál. Különleges varázsa volt annak a helynek, teles-tele volt az udvar, a kert gyümölcsfákkal, a  nagy nyári melegekben is lehetett hűvös helyet találni. Az udvar dombos, kövekkel volt kirakva a felmenő a nagy fák alatti kis nyári konyhához ahol Nagyi sütött-főzött. A tata  korán reggel elment kaszálni és mire  reggelizni jött, várta a híres kaszás reggeli. Néha még mielőtt bejött volna, én vittem ki neki a rétre.

Ugyanazokat a hozzávalókat használtam,  pluszba még 3 vékony szelet sonka került bele, mert ott árválkodott a hűtőben. Ízre ugyanolyan lett, mégis  valami hiányérzet  járta át a szívemet:( ...talán az égett szilvafa ágak illata, mit a Nagyi tett a tűzre..  Azóta sehol nem éreztem....:(

Hozzávalók: tetszés szerint: szalonna, parasztkolbász, sonka, 1 hagyma, 1 krumpli, 2 tojás, 2 kanál tejföl, petrezselyem levél, só

 A hagymát és a szalonnát apró kockára vágtam  és együtt megsütöttem. A krumplit megpucoltam és lereszeltem a reszelő nagyobbik lyukán, a sonkát és a kolbászt felvágtam és együtt hozzáadtam a hagymás szalonnához, majd jól összesütöttem. A tojást felvertem, megszórtam sóval és belekevertem a 2 kanál tejfölt meg az apróra vágott petrezselyemlevelet és ráöntöttem. Lefedve, lassú tűzön sütöttem, míg az alja megpirult a teteje pedig  nagyon kicsit nyers maradt.
Friss kenyérrel és paradicsommal ettük.

 

 

Olyan jó, mikor itt vagy velem!

      

Bizonyára mindenkivel megtörtént már, hogy egy illat régi emlékeket idézett fel bennünk és akár egy időutazásos filmben, megállt az idő, magába szippantott, és fénysebességgel repített vissza oda, ahol az a bizonyos emlék még valóság volt. Így történt velem is, amikor a férjem egy hétvégi grillezés alkalmával a tavasszal megmetszett szilvafa száraz ágait  rádobta a tűzre. Recsegve-pattogva égett a fa, s ahogy a magasba szárnyaló lángokat néztem, megcsapott az égő szilvafa illata és egy pillantás alatt előjöttek olyan emlékek, melyek több mint harminc éve bujkáltak az emlékeimben. Azóta soha nem jutottak eszembe, vagy ha igen, nem ebben a formában, érezve az akkori hangulatot, az illatokat és az ízeket. Apai nagyszüleim nagyon természetközeli helyen laktak, a ház szinte beleolvadt a természetbe.  Az udvaron, a kertben mindenhol hatalmas gyümölcsfák voltak, de nem katonás sorban ültetve, hanem amolyan, modern kifejezéssel élve, egyfajta permakúlturásan. Minden összefüggőt egymással, az udvar domborzata megmaradt eredeti formában,  a ház és a mellékhelyiségek ehhez igazodva voltak építve. A kert végében egy kis forrás, a csorgó volt, mely aztán a kert egyik oldalán kis patakocskába folydogált. A kertnek nem kerítés vetett véget, hanem egy sor szilvafa, s onnan kezdődött a színpompás virágokkal tele rét, maga a szabadság és a nyugalom szigete. Nagyapám kora hajnalban kiment oda kaszálni, hogy még harmatosan vágja le a füvet, én pedig nyolc óra után kivittem neki a reggelit. Drága nagymamám kaszásreggelinek nevezte el és olyan finomra készítette, amilyenre nekem soha nem sikerült. Nem is sikerülhet, hisz ma már hiányoznak hozzá az olyan kellékek, mint a kis vaskályha és a száraz szilvafaágak, amivel megrakta a tűzet, és persze a finom házi füstölt szalonna, na meg a saját nevelésű disznóból készült, füstölt kolbász, mely a kaszálás idejére már jó szárazra érett a hideg kamrában. Mi több, nagymama megengedte nekem, hogy én vágjak ezekből egy-egy jókora darabot, a kicsorbult agyagedényből behozzak pár darab tojást, a kertből jó fejesedő hagymát és egy jó nagy csokor petrezselyemzöldet. Ezek után felültem a kis asztal melletti ágyra és innen már csak néztem, hogyan készül a reggeli. Mikor kész volt, egy zománcozott tányérba tette mellé ropogós héjú házikenyeret, friss zöldséget, egy kis lapitot, a sózót, egy bicskát és két villát rakott. „Minek kettőt, Mama? -kérdeztem.” Letakarta egy szőttes terítővel és azt mondta: „ -Majd meglátod, menj csak, vidd!!” Egy kis zománcos kannát is adott, hogy a csorgónál megtöltsem friss hideg vízzel. Nagyapám széles mosollyal fogadott. Leültünk az árnyékba, megterített a terítőre és kezembe adta az egyik villát. ” -Jó étvágyat- drága- mondta, olyan jó, mikor itt vagy velem! ”


A receptem és a cikkem megjelent a júliusi Konyhatündér magazinban.