Az erdélyi mezőségi falvakban, köztük Bonchidán is 30-40 évvel évvel ezelőtt szinte
nem volt ház, ahol ne neveltek volna libákat. Nappal azokat kicsapták a
legelőre, Bonchidán a Szamos parti vásártérre, ahol a libapásztorok, többnyire fiatal lánykák vigyáztak rájuk.
Este mikor hazatértek, hangos volt az utca a libák gágogásától.
Később aztán nem még engedték, hogy a libákat odatereljék legelni, és
hely hiányában már csak a falú szélén lévő házaknál neveltek libákat.
Nyáron, amikor
a télen vágott disznóból már elfogyott a füstölt csont is, jól jött egy-egy
liba levágása. A püspökfalatból, szárnyból és nyaki részekből
lucskos káposztát főztek, a többi részből pedig pecsenyét sütöttek.
Tálaláskor bőven kanalaztak a levesbe a zsíros házi tejfölből, és a
kertből fejesedő piroshagymát ettek mellé.
Erdélyi lucskos káposzta libahússal
Hozzávalók: 1 liba nyaka és szárnyai, 1 fej nyári káposzta, 1 paprika, 2
paradicsom, 1 fej hagyma, 1 evőkanál liszt, 2 evőkanál libazsír, só, bors,
fűszerpaprika, 1 csokor friss kapor és csomborElkészítése: A hagymát meg a paprikát megpucoljuk és apróra vágjuk, majd egy evőkanál libazsíron megdinszteljük. Megszórjuk a fűszerpaprikával és felöntjük vízzel. Belerakjuk a feldarabolt libahúst, sózzuk meg borsózzuk és addig főzzük, míg a hús majdnem megfőtt. Ekkor hozzáadjuk a felvágott káposztát, az apróra vágott paradicsomot, a csokor zöldfűszert és puhára főzzük. A megmaradt libazsíron világosra pirítjuk a lisztet, csomómentesre kavarjuk egy kevés vízzel és berántjuk a levest, majd kiforraljuk. Tálaláskor tejfölt adunk hozzá.
A recept megjelent a 2014-es Erdélyi Konyha kalendáriumban.
A recepthez írt novellát Török Zoltán írta, a történet kitaláció, de a helyet a Bonchidai vásártér ihlette. A képen lévő bicska, nem veszett el soha, nagyon vigyázok rá, hisz a 103 évet megélt Máthé Ferenc dédnagyapámé volt, aki mindig a fekete posztó lájbija belső zsebében tartotta és valóban azzal vágta a hagymát.
Boldog percek
Előrenyújtott nyakkal támadtak,
sziszegő hangot hallatva. Egy kóbor kutya túlságosan közel merészkedett, a
gúnár és egy pár tojó azonnal nekirohant és elkergették. A kislány, a
libapásztor aki alig volt magasabb mint a gúnár, mosolyogva szemlélte az
eseményt. Nem messze volt a Szamos, de a vízhez közel nem mehetett, a sebesen
hullámzó víz egy-kettőre magával sodorná a gágogó csapatot. Csak a rétig
terelgette a szárnyasokat, ahol azok belenyugodva csipegették a füvet.
Szabályosan legeltek. Csak akkor támadt némi nyugtalanság közöttük, amikor az a
tekergő, hosszú szőrű, tarka négylábú oda andalgott, de hamar elbántak vele.
Szerette ezt a rétet a kislány, a libákkal együtt. Tücsökciripelés, énekes
madarak trillája és a közeli-távolban sebesen folyó víz hangja még sokszor,
álmában is körülvette. A magasba most egy pacsirta cifrázta a dallamot, majd
sebesen alábukva eltűnt a bokrok alatt. Az árterületet mindenütt fűzfa bokrok
és égerfák tarkítottak, egy terebélyes szomorúfűz volt a kedvence annak az
árnyékából figyelte a ludakat. Most is az alól fürkészte a bodorfelhőket,
próbálta kitalálni milyen alakokat formáznak, tejfehér, puha anyagból a magasba járó szelek. Az ott egy ház, szinte
olyan mint az a nagy, emeletes amelyet megcsodált a múlt héten a városban. Amaz
pedig egy kiscsikó, még lobogó sörénye is van! Jó móka ez a kitalálósdi, telik
vele az idő. Délben haza kell hajtsa a libuskáit mert vendégeik jönnek, onnan a
városból. Most már másodjára tűnik fel valami csillogó a hosszan húzódó fűzfabokrok
felől, hirtelen elhatározással talpra szökken és elindul abban az irányba. De
alig lép vagy kettőt, eltűnik a csillogás. Jobbra tipeg, balra fordul és ne,
megint látszik. Szökdelve közelít, az utolsó métereken már fut is. Megint
eltűnik a csillogás. De most már nem hagyja magát, alaposan szemrevételezi a
bokoraljat. Néz, figyel, keres. És talál, talál bizony de nem akármit: egy
zsebkést, egy bicskát. Kinyitva, ferdén támaszkodva, egy kisebb hangyaboly
tövében ott csücsül a csillogást kiváltó penge, fekete nyéllel. Három szegecs
fogja össze, az él kopott, vásott a sok fenéstől. Apró rozsdafoltok tarkítják,
de nem annyira, hogy a pajkos napfény ne tudna vágtázni a pengéjén, csalogató
csillogást varázsolva, ami most ide bolondította a kisleányt. Hümmögve szemléli,
majd kezét nyújtja az öreg darab után. Megpróbálja összecsukni, ami biza nem
könnyű. Közelről alaposan megnézi a zsebkést, majd ötlete támad. Vissza, hamar
vissza a fűzhöz, ahol vág magának egy vastagabb ágat. Jobban mondva többször is
nekiveselkedik a vágó műveletnek, míg végül bal kezében marad az ág. Nem lehet,
hogy más ne tudjon a leletről, nannyó háza nincs messze, csak a libákat el nem
hagyhatja. De most már az ággal felszerelkezve, hamar összetereli a gigázó
csapatot és elindítja hazafelé. Serényen tipegnek a szárnyasok, némi
méltatlankodás is vegyül a gágogás közé, hiszen ott kell hagyni a kövér füvet,
de mese nincs, a vesszősuhogásnak kell engedelmeskedni. Haladnak egyre
gyorsabban, mögöttük a kislány, bal kezében, magától távol tartva, ott a
fenyegető bicska is. A közeledő zajra kilépik az ajtón a nannyó is, elballag a
léces kertig. Nem érti mi történt, hiszen még alig tette oda az ebédet, fiáék
jönnek ma délután a városból, nagyobb fazékkal készít ilyenkor. Az unoka, a
libapásztor, a szomszédba lakó leányáé, szófogadó kislány, miért is siet most
vissza a rétről, hiszen abban egyeztek, hogy ha a déli gyors tehervonat sípol a
vízen túli vágányon, akkor jöjjön csak. Mikor a leányka olyan közel ér, hogy a
lassú tűzön fövő paradicsomos káposzta birizgálja a szaglószerveit, boldogan
elkiáltja magát: „Nézd, nannyó, mit találtam!”. Összevont szemöldökkel hunyorog
a napfényben a fejkendős mamóka, a
kerítés lécei közt kezét nyújtja az unokája felé. Kezébe kerül a bicska,
rövidlátó szemeihez közelíti azt. Fejcsóválva szemléli. Aztán kinyitja a kaput,
félre áll a lúdtalpas csapat elől. A libák előrenyújtott nyakkal közelítik meg
a vályút, mert kövér kukorica szemek,
garmadával állnak abban. A nagyapa is kilép a színből, ahol valamit fűrészelt.
Nézi, hogy becsukódik a kapu, unokáját kézen fogva hozza az öreg párja. És
kezébe adja a bicskát. „Ott találtam a bokrok alatt, tata!”. Nannyó mosolyogva
közli: „Nem kellene megvárni a vasárnapot a cukorkával. Megérdemli ez a copfos, szerintem azonnal. Nem a múlt
héten hagytad el, amikor ágakat vágtál a kecskéknek?”. Csattanva csukódik a
bicska, mindhárman megindulnak a ház felé,
ahol a sufniban várakozik a tartalék édesség. Mosolyogva lépkednek a
fényesen kéklő ég alatt. Mikor a kislány ugrálni kezd, a két öreg is utánozza.
Távolról nézve murisnak tűnik a ficánkoló két öreg, amint közrefogva, kézen
vezetik az apró csemetét. De ők ezzel nem törődnek, rég eltűnt fiatalságuk boldogság szellője
suhint körülöttük. Mulandó, ritka percek ezek, amikor a sajgó derekat, a ropogó
ízületeket elfeledve lehet fityiszt inteni a jövőnek. Csodálatos érzés!
Török Zoltán
1 megjegyzés:
Hú, de jó ötletet adtál! Hogy nekem miért nem jutott ez eszembe, mármint hogy a novellákat is betegyem a receptek mellé! :O
Libahússal még nem csináltam lucskost, a múlt héten volt füstölt marhacsonttal. Biztos nagyon finom. Mi csak éppen pirospaprikát nem teszünk bele soha, de nyáron nálunk is paradicsomlé helyett friss paradicsommal készül.
Megjegyzés küldése