2017. január 9.

A hóember meg a hóasszony



 



A hóember meg a hóasszony             -német mese

Valahol egy kicsi faluban az iskolás fiúk az iskola előtt gyönyörű hóembert csináltak. A két szeme ragyogó széndarabkából volt, az orra is fekete szénből, a fejére egy ócska fazék került kalapnak. A faluvégi tavon korcsolyázó lányok is hordták a havat, s egy kövér, mosolygós hóasszonyt gyúrtak belőle. Kék kötényt kötöttek elé, a két szeme pedig ugyanolyan apró fekete széndarab volt, mint a hóemberé.

A következő napok csikorgó hideget hoztak, s a hóember meg a hóasszony szilárdan állt a helyén, az egyik az iskola előtt, a másik a tó partján. Jól érezték magukat, örültek a hidegnek, vidáman nézték a fagyos téli világot. Egy nap azonban a hóember az iskolás gyerekek beszélgetéséből megtudta, hogy a közelben van egy szép, kövér hóasszony, és attól a perctől kezdve úgy érezte, hogy jó lenne mozogni, elindulni valamerre.

A hóasszony is hallott a hóemberről, s kicsi hószíve elkezdett viharosan dobogni. Biztosra vette, hogy a hóember meg fogja őt látogatni, olyan biztosra, hogy elhatározta: elébe megy majd, s úgy kelnek vándorútra.

Egy éjszakán lesszált a felhők közül a hótündér, hogy megérintse őket varázserejű jégpálcájával. A hóember egy pillanat alatt életre kelt, éppen csak megnyújtóztatta a lábait, megmarkolta a botját, s már indult is a tó felé. A hóasszonyka éppen csak a kötényét igazította meg, amikor éltre kelt, s már sietett is az iskolához, a hóember elé. Sietségükben elszaladtak egymás mellett, s amikor a hóember megérkezett a tóhoz, szomorúan vette észre, hogy a hóasszony közben már elment, a kis hóasszony pedig ugyanígy járt az iskolánál.

Telte-múltak az órák, de a hóasszony csak nem jött, hiába leste a hóember. Megigazította hát a kalapját, és ismét útnak eredt.

Egy helyen lejtős volt az út, ott csusszant egy szép hosszút, s ez egy kicsit felvidította, vissza is ment gyorsan a tetőre, hogy még néhányat csúszkálhasson.

Ezalatt a hóasszony is elunta a várakozást az iskola előtt, és ő is elindult. Nekivágott egy keskeny ösvénynek, amely rövidebb úton vezetett a tóhoz. Így történt, hogy a két vándor másodszor is elkerülte egymást.

Az iskolához érkezve is hiába kémlelt körül a hóember az éjszakában, a hóasszonyt nem látta sehol. Sok ideje már nem maradt a gondolkozásra, tudta, hogy abban a percben, amikor a toronyóra hatot üt, vége a varázslatnak : gyorsan megfordult hát és futott a tóhoz. S amikor most odaért, végre meglátta a hóasszonykát: ott állt a helyén. Örömtől repesve akart odasietni, hogy megölelje, de abban a pillanatban a toronyóra zengve elütötte a hatot.

A hóember karja lehanyatlott, a hóasszony kiejtette kezéből köténye csücskét, és mereven, mozdulatlanul álltak. Csak fekete szemük pillantása kapcsolódhatott egybe, s a fekete szemük ragyogásával beszélhettek, azzal mondhatta meg ki-ki a másiknak, hogy mennyire szereti.

És hogy igazán szerették egymást, azt az bizonyítja, hogy amikor eljött a tavasz, s a nap hevétől olvadozni kezdtek, mindkettő egy-egy csillogó-villogó vízerecskévé vált, és a két vízerecske addig folydogált, amíg végre egy érré egyesült, hogy úgy folyjon bele a tóba, amelynek partján nemsokára kivirított a sárga gólyahír.


Nincsenek megjegyzések:

Printfriendly

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...