Kányádi Sándor: Pitt-potty és litty-lotty

Csüngött a jégcsap nagy hegyesen az ereszen. És olyan peckesen, gőgösen merkelt alá a befagyott pocsolyára, mintha nem is egy anyától lettek volna. Valósággal átdöfte a tekintetével. De ez egy cseppet se bántotta a páncélba öltözött pocsolyát.

– Hé, te! – mordult le a jégcsap, mint egy goromba úr a cselédre.

– Szólítottál, testvér? – rebbentette föl lecsukló hópilláit a szundikáló pocsolya.

– Testvéred a tócsa meg a sárlé, megdermedt litty-lotty. Meg ne lássalak többet itt, alólam elkotródj!

– Ha én litty-lotty, akkor te pitty-potty, testvér, de nagy legény vagy, mióta meggémberedtél. Fenn hordod nagyon azt a lelógó orrod. Pedig ha eszed volna, emlékezhetnél, hogy velem együtt egy szürke felhőből születtél.

– Én veled, testvér? Soha, soha! Eredj a pokolba. Takarodj, megmondtam! Mire vársz?

– Hogy a nyakamba essél, testvér! Hogy kitörd a nyakad, te goromba mitugrász!

A szóváltás közben a jégcsap észre se vette, hogy egészen kimelegedett. Amire észrevette, már késő volt, mert: – Kipp-kopp! – kezdtek hullni róla a cseppek. – Kipp-kopp, pricc-precc! – robbantak szét, ahogy a pocsolya jegére csöppentek. De aztán fölkelt a nap is. És engedett a pocsolya is. A kipp-koppból potty-potty, majd litty-lotty lett.

– Pitty-potty, litty-lotty. – Délre már boldogan ölelkeztek a pocsolya s a volt jégcsap. Egymást noszogatva indultak a sánc felé, hogy onnan a patakba, a patakból a folyóba jussanak, hogy a tengerbe érve hatalmas hajókat ringassanak. És alig várták, hogy újra felhőként szállhassanak az egyre kékülő égen, ahol majd gyönyörű repülőgépek bújócskáznak bennük.

Povestea țurțurelui de gheață de pe streașina casei, care se simțea superior băltoacei murdare. Dar cu venirea primăverii, soarele l-a topit și a ajuns și el în băltoacă. Băltoaca cu inima mare l-a primit cu mult drag și acum curg împreună spre pârâu, apoi spre râu, ca să ajungă în mare și să poarte pe valuri vapoare. Tot împreună râvnesc să ajungă și nori pufoși, prin care se vor ascunde avioanele.